Nem terveztem személyes posztokat írni, de most hirtelen nagyon elkezdett hiányozni a blogolás, és bár megpróbáltam visszatérni Blogspotra, ahová a tavaly rendszeresen írtam, egyszerűen nem tudok semmit (irodalmi szempontból egy kicsit is értékeset) kipréselni magamból. Nem akarom azt a blogot egyszerű szófosással megtölteni, ezért inkább ide írom le a gondolataimat, úgy ahogy vannak, nyersen, rágatlanul (de nem akarok ebből szokást csinálni).
Az utóbbi napokban két nagyon kellemes meglepetés is ért: két elfelejtett barátommal is felvettem ismét a kapcsolatot. A tegnap megkérdeztem egy régi barátomat, hogy jön-e egy fesztiválra, ahol ismét tudnánk találkozni, hiszen már vagy egy éve nem láttam. Régen sokat beszélgettünk, nem csak felszínesen, szinte mindent tudtunk egymásról. Mivel azonban elég messze lakik, nagyon ritkán találkoztunk, csak fesztiválokon egy kis időre, és az említett szilveszterkor, amit nála töltöttem. Reggel értem oda, így a többiek érkezése előtt majdnem egy egész napunk volt. Elmentünk sétálni, és akkor láttam életem egyik legszebb természeti jelenségét: egy öreg, kiszáradt, mohás fa nőtt egy kút mellé, a kutat és a fát pedig körülvette egy rózsabokor. A fát kineveztük a mi saját fánkká, és megígérte, hogy megnézzük nyáron is, amikor a rózsa virágzik. Az este elég érdekesre sikeredett, lévén, hogy neki sikerült annyira megrészegedni, hogy éjfél előtt elment lefeküdni... Én voltam olyan jó kislány és jó barát, hogy vigyáztam rá, az ölembe fektettem, a fejét simogattam. Hálája jeléül majdnem belehányt a számba. (Oké, ez egy költői túlzás volt.) Az éjszaka eseményeit nem részletezem, én sem voltam teljesen józan, és éppen azt a korszakomat éltem, amikor nem tudtam megülni a fenekemen egy ellenkező nemű (oké, nem feltétlenül) mellett. Másnap persze kiderült, hogy nincs busz, ami hazavinne, mert én kis naiv azt hittem, hogy a buszsofőrök nem szilvesztereznek, távol áll tőlük a szórakozás minden profán formája, szilveszter este is békésen hazatérnek, meghajolnak a Kinder-tojásos buszfigurákból épített oltár előtt és este 10-kor már ágyban vannak... Tévedtem. Ezért L. autóval hozott haza (majdnem 100 km-nyi út volt). Felhívta egy haverját, hogy menjen el vele autókázni, aztán, amikor 50 km-en túl jártunk, a haver kezdte furcsállani a dolgot, ezért L. nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy B-be megyünk. Szegény haver majd' kiugrott a kocsiból. Én mindezt egy karkötővel háláltam meg, mert már akkor csóró voltam, honnan fizettem volna ki a benzint... Ezek után érdekesmód valahogy elkopott a barátságunk (a "friends with benefits" bullshit - ebben az esetben legalábbis az volt), olykor eszünkbe jutott a másik, írtunk neki egy aranyos kis Facebook-üzenetet, és azzal le volt zárva az ügy. (Egy darabig azt hittem, hogy a homofóbiája miatt kerül, persze, kiderült, hogy erről szó sincs, egyszerűen becsajozott.) A tegnap azonban valahogy ismét beszélgetni kezdtünk, ki hogy van, egyetem, vizsgák, ilyesmi - és olyan furcsa volt azt tapasztalni, hogy nem rég nem "látott" ismerősökként kezeljük egymást, hanem mint olyanok, akik egy percre sem hagyták abba a beszélgetést. Mondtam is neki, hogy azt hittem, kifakult a barátságunk, de megnyugtatott, hogy ha most találkoznánk, ugyanazzal az érzéssel ölelne meg, mint régen. És tudom, hogy ez így van, mert én is ugyanazt érzem. Van valami furcsa, megfoghatatlan kapocs közöttünk, ami lépten-nyomon bebizonyítja a létezését, épp, amikor kétségbe vonnám. Na, ez elég nyálasra sikeredett.
Ma pedig eszembe jutott egy másik barátom, akivel szintén egy éve nem beszélgettem, mert ideiglenesen elköltözött Magyarországra dolgozni. Azelőtt sokat filozofáltunk az élet nagy dolgairól, és éppen a "mindenkit meg akarok menteni"-krízisemen mentem keresztül. Ő tökéletes célpont volt: épp eléggé miserable, enyhén antiszociális, nem enyhén pszichopata hajlamú. Pontosan az az ember, akikkel szemben van bennem egy egészen furcsa fétis... Meg akartam ismerni, tudni akartam, hogy mi az oka annak, hogy olyan, mint egy fiatal dr. House, és ki akartam húzni a szarból, meg akartam mutatni neki, hogy van más is, hogy lehet szeretni... És egy idő után átalakult bennem a "lehet szeretni" mondat az "engem lehet szeretni" mondattá, és itt kezdődtek a bajok. Azelőtt volt néhány beszélgetős hosszú sétánk, elejtett mondatokkal, kerülve a túlzott személyeskedést, de aztán elkezdtem a szívatásait személyes sértésként kezelni, és amit adig szerettem, hirtelen fájni kezdett. Egy este mindketten enyhén (khm) bevodkáztunk (én egy kicsit jobban), és persze, hogy összekavartunk. Akkor hazakísért, de valószínűleg mindketten megijedtünk a történtektől, mert egyre jobban elmaradtak a beszélgetések, míg végül a költözését is véletlenül tudtam meg. Most viszont hazajött. Elégedetten konstatáltam a mai beszélgetés során, hogy nem változott, ugyanaz az arrogáns barom, aki volt, aki intelligens, de az intelligenciáját - talán dacból - nem arra fordítja, amire kellene. "Interesting case", mondanám, ha nem lenne bennem némi érzelmi töltet iránta. Mindenesetre hihetetlenül jó érzés volt ismét tapasztalni, hogy a megszakadt barátságok nem feltétlenül kopnak ki teljesen, és a beszélgetést fel lehet venni ugyanott, ahol letettük. És nem csak a beszélgetést, hanem a törődést, a - megkockáztatom - szeretetet is (bár az utóbbi esetben mindketten elég hülyén viselkedünk, túl büszkék vagyunk ahhoz, hogy bevalljuk egymásnak, hogy igenis, fontosak voltunk, és hogy ez az érzés még nem kopott ki teljesen).