Már egy ideje tervezem ennek a bejegyzésnek a megírását, de valahogy mindig vártam a megfelelő pillanatra, amikor egy aktuális eseményről is tudok írni, hogy alátámasszam valamiképp a mondanivalómat.
Hogyha valaha is láttatok egy kávézóban egy lányt egyedül ülni, állig felhúzott lábakkal, egy könybe bújva, miközben egyik cigarettát a másikra gyújtja - lehet, hogy engem láttatok. Komolyan, mindigis szerettem kimenni egy kávézóba, ott leülni, és olvasni vagy írni, naplót, történetet, bármit. Sőt, tulajdonképpen jobban is szeretek egyedül kávézni, mint valaki mással. Már több embert is megismertem így - bár eleinte arról szerettem volna írni, hogy azért jó egyedül beülni valahová, mert figyelheted az embereket, és rengeteg inspiráció és ötlet hajlamos megrohamozni, amellett, hogy egyedül lehetsz magaddal és a gondolataiddal, miközben mégsem vagy gyakorlatilag egyedül... De akkor erről egy másik bejegyzésben.
Most hadd beszéljek arról, hogy milyen, amikor egy random ismeretlen odaül hozzád egy kávézóban és valami különleges, valami varázslat történik. Nem a mai volt az első ilyen alkalom, és remélem, hogy nem is az utolsó, de most ez él bennem a legélesebben, hiszen most történt, ezt szeretném megosztani veletek. (Jaj, mennyit szövegeltem majdnem fölöslegesen.)
Szóval ma beültem a kedvenc kávézómba a naplómmal és Esti Kornéllal. Békésen olvasgattam, aztán elkezdtem írni a naplómba. A pincérlányok már megszokták ezt, a vendégek nagy része is - ahogy ez később kiderült. Aztán bejött egy kissrác, amolyan 16 évesnek néztem, amikor belépett. Leült a mellettem levő asztalhoz, és telefonálni kezdett egy haverjával, hogy az is jöjjön ki a kávézóba, mert egyedül van, és nem akar egyedül lenni. Aztán egy másik ismerősét is felhívta ugyanezzel. Bennem meg elindult a gondolatszál, hogy miért is nem szeretnek az emberek egyedül lenni. Éppen leírtam a mondatot, hogy "épp olyan hangulatban vagyok, hogy ha ez a srác mellettem jól nézne ki, akkor leszólítanám, és elkezdenék beszélni vele az egyedüllétről, mert épp nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam". Ahogy a pontot odatettem a mondat végére, a srác megszólított, hogy odaülhet-e mellém, amíg jön a haverja, mert unatkozik egyedül. "Hát persze" - mondtam. Leült, rágyújtottunk, elkezdtük inni a kávénkat. Bemutatkoztunk egymásnak, majd megkérdezte:
- Miről írtál?
- Hát... erről-arról - adtam kitérő választ, aztán gondoltam egy nagyot és merészet, és folytattam - Valójában arról, hogy miért nem szeretnek az emberek egyedül lenni.
Őszintén meglepődtem a válaszán.
 

Először azt mondta: 
- Talán mert unalmas?
- Talán mert félnek önmaguktól, a gondolataiktól - válaszoltam.
- Szerencsére nincsenek olyan gondolataim, amiktől félnem kellene - mondta, és én elkönyveltem magamban, hogy nem érti, miről beszélek. De folytatta:
- Valójában értelek. Valójában lehet, hogy igazad van. De még nem vagyok elég bátor, hogy szembenézzek a tudatalattimmal.
Ekkor kérdeztem meg, hogy hányadikos. Most megy 11-be. Na már most, mindannyian tudjuk, hogy a fiúk később érnek, mint a lányok, épp ezért nehéz olyan 18 évest kapni, aki elég éretten gondolkodik. És itt volt ez a srác, két évvel fiatalabb, mint én, és nagyon értelmes, intelligens - az ember ránézésre nem is gondolná. Tudom, előítéletek - nekem is vannak, bármennyire igyekszem leküzdeni őket. Van egy kép, amit kialakítok magamban valakiről, de azt a hibát már nem követem el, hogy ragaszkodom is ahhoz a képhez. Esélyt adok mindenkinek, hogy bebizonyítsa, az előítéleteim tévesek. És ő be is bizonyította. A beszélgetés persze folyt tovább a szokásos ismerkedéssel, hova jársz, milyen a suli, hol bulizol... De érdekes és intelligens nézőpontja volt mindenről, öröm volt vele beszélgetni.
Csodálatos élmény vadidegeneket megismerni. Imádom, ha valaki leszólít, odaül hozzám és beszélgetni kezdünk, ennél nagyobb hétköznapi csoda nem is kell. Minden emberben van valoami értékes, még akkor is, ha eleinte nem veszed észre. Tudom, hogy klisé, tudom, hogy unalmas - de én nagyon szeretek új embereket megismerni, egy kicsit benézni a maszkjuk mögé, ha engedik. Ha nem, hagyom a fenébe az egészet. 
És végül, egy lépéssel közelebb kerültem ismét ahhoz az emberhez, aki lenni szeretnék. Elkaptam ugyanis egy beszélgetést, ahol egy szintén vadidegen lány mondta a másik lánynak, hogy nincs cigije, de nem akar egy egész csomaggal venni. Felálltam, odanyújtottam neki a nyitott dobozt. Előkapott egy egylejest, hogy ő csak akkor veszi el, ha kifizetheti. 
- Nem, nem, hidd el, egyetemista vagyok, tudom, milyen mikor nincs cigid.
Nem nagy dolog ez, de máris szebbé tettem valakinek az életét egy ici-picit (vagy hozzásegítettem a tüdőrákhoz, nézőpont kérdése - de ha odaálltam volna magyarázni, hogy a cigi milyen káros, valószínűleg attól függetlenül rágyújtott volna egy máshonnan szerzett szálra), és tényleg fel tudja dobni egyszerre két ember napját is egy ilyen apróság. Nem azt mondom, hogy világot váltottam, vagy mit tudom én, és nem is azért írtam le, hogy lássátok, milyen mérhetetlen jó szívem van - csak azért, mert ez is egy ok volt számomra a mosolyra. Ennyi.