Van még valaki köztetek, aki emlékszik a Café-et-Cigarettes-re? Mert én teljesen elfelejtettem, egészen a mai napig, amikor is véletlenül eszembe jutott, felléptem, és minden érintetlenül, ugyanúgy volt, ahogy hagytam (persze, mégis mi történt volna vele?). És hirtelen elöntött az érzés, amiről a tegnap éjjel is beszéltem: hogy annyira szeretnék ismét blogolni! Más kérdés, hogy nem tudom, mennyire bírnám meg a Mint-Frappés és a DHQ mellett... De szeretnélek megkérdezni titeket: térjek vissza a Café-et-Cigarettes-re vagy sem? Olvasnátok?

Nem terveztem személyes posztokat írni, de most hirtelen nagyon elkezdett hiányozni a blogolás, és bár megpróbáltam visszatérni Blogspotra, ahová a tavaly rendszeresen írtam, egyszerűen nem tudok semmit (irodalmi szempontból egy kicsit is értékeset) kipréselni magamból. Nem akarom azt a blogot egyszerű szófosással megtölteni, ezért inkább ide írom le a gondolataimat, úgy ahogy vannak, nyersen, rágatlanul (de nem akarok ebből szokást csinálni).
Az utóbbi napokban két nagyon kellemes meglepetés is ért: két elfelejtett barátommal is felvettem ismét a kapcsolatot. A tegnap megkérdeztem egy régi barátomat, hogy jön-e egy fesztiválra, ahol ismét tudnánk találkozni, hiszen már vagy egy éve nem láttam. Régen sokat beszélgettünk, nem csak felszínesen, szinte mindent tudtunk egymásról. Mivel azonban elég messze lakik, nagyon ritkán találkoztunk, csak fesztiválokon egy kis időre, és az említett szilveszterkor, amit nála töltöttem. Reggel értem oda, így a többiek érkezése előtt majdnem egy egész napunk volt. Elmentünk sétálni, és akkor láttam életem egyik legszebb természeti jelenségét: egy öreg, kiszáradt, mohás fa nőtt egy kút mellé, a kutat és a fát pedig körülvette egy rózsabokor. A fát kineveztük a mi saját fánkká, és megígérte, hogy megnézzük nyáron is, amikor a rózsa virágzik. Az este elég érdekesre sikeredett, lévén, hogy neki sikerült annyira megrészegedni, hogy éjfél előtt elment lefeküdni... Én voltam olyan jó kislány és jó barát, hogy vigyáztam rá, az ölembe fektettem, a fejét simogattam. Hálája jeléül majdnem belehányt a számba. (Oké, ez egy költői túlzás volt.) Az éjszaka eseményeit nem részletezem, én sem voltam teljesen józan, és éppen azt a korszakomat éltem, amikor nem tudtam megülni a fenekemen egy ellenkező nemű (oké, nem feltétlenül) mellett. Másnap persze kiderült, hogy nincs busz, ami hazavinne, mert én kis naiv azt hittem, hogy a buszsofőrök nem szilvesztereznek, távol áll tőlük a szórakozás minden profán formája, szilveszter este is békésen hazatérnek, meghajolnak a Kinder-tojásos buszfigurákból épített oltár előtt és este 10-kor már ágyban vannak... Tévedtem. Ezért L. autóval hozott haza (majdnem 100 km-nyi út volt). Felhívta egy haverját, hogy menjen el vele autókázni, aztán, amikor 50 km-en túl jártunk, a haver kezdte furcsállani a dolgot, ezért L. nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy B-be megyünk. Szegény haver majd' kiugrott a kocsiból. Én mindezt egy karkötővel háláltam meg, mert már akkor csóró voltam, honnan fizettem volna ki a benzint... Ezek után érdekesmód valahogy elkopott a barátságunk (a "friends with benefits" bullshit - ebben az esetben legalábbis az volt), olykor eszünkbe jutott a másik, írtunk neki egy aranyos kis Facebook-üzenetet, és azzal le volt zárva az ügy. (Egy darabig azt hittem, hogy a homofóbiája miatt kerül, persze, kiderült, hogy erről szó sincs, egyszerűen becsajozott.) A tegnap azonban valahogy ismét beszélgetni kezdtünk, ki hogy van, egyetem, vizsgák, ilyesmi - és olyan furcsa volt azt tapasztalni, hogy nem rég nem "látott" ismerősökként kezeljük egymást, hanem mint olyanok, akik egy percre sem hagyták abba a beszélgetést. Mondtam is neki, hogy azt hittem, kifakult a barátságunk, de megnyugtatott, hogy ha most találkoznánk, ugyanazzal az érzéssel ölelne meg, mint régen. És tudom, hogy ez így van, mert én is ugyanazt érzem. Van valami furcsa, megfoghatatlan kapocs közöttünk, ami lépten-nyomon bebizonyítja a létezését, épp, amikor kétségbe vonnám. Na, ez elég nyálasra sikeredett.
Ma pedig eszembe jutott egy másik barátom, akivel szintén egy éve nem beszélgettem, mert ideiglenesen elköltözött Magyarországra dolgozni. Azelőtt sokat filozofáltunk az élet nagy dolgairól, és éppen a "mindenkit meg akarok menteni"-krízisemen mentem keresztül. Ő tökéletes célpont volt: épp eléggé miserable, enyhén antiszociális, nem enyhén pszichopata hajlamú. Pontosan az az ember, akikkel szemben van bennem egy egészen furcsa fétis... Meg akartam ismerni, tudni akartam, hogy mi az oka annak, hogy olyan, mint egy fiatal dr. House, és ki akartam húzni a szarból, meg akartam mutatni neki, hogy van más is, hogy lehet szeretni... És egy idő után átalakult bennem a "lehet szeretni" mondat az "engem lehet szeretni" mondattá, és itt kezdődtek a bajok. Azelőtt volt néhány beszélgetős hosszú sétánk, elejtett mondatokkal, kerülve a túlzott személyeskedést, de aztán elkezdtem a szívatásait személyes sértésként kezelni, és amit adig szerettem, hirtelen fájni kezdett. Egy este mindketten enyhén (khm) bevodkáztunk (én egy kicsit jobban), és persze, hogy összekavartunk. Akkor hazakísért, de valószínűleg mindketten megijedtünk a történtektől, mert egyre jobban elmaradtak a beszélgetések, míg végül a költözését is véletlenül tudtam meg. Most viszont hazajött. Elégedetten konstatáltam a mai beszélgetés során, hogy nem változott, ugyanaz az arrogáns barom, aki volt, aki intelligens, de az intelligenciáját - talán dacból - nem arra fordítja, amire kellene. "Interesting case", mondanám, ha nem lenne bennem némi érzelmi töltet iránta. Mindenesetre hihetetlenül jó érzés volt ismét tapasztalni, hogy a megszakadt barátságok nem feltétlenül kopnak ki teljesen, és a beszélgetést fel lehet venni ugyanott, ahol letettük. És nem csak a beszélgetést, hanem a törődést, a - megkockáztatom - szeretetet is (bár az utóbbi esetben mindketten elég hülyén viselkedünk, túl büszkék vagyunk ahhoz, hogy bevalljuk egymásnak, hogy igenis, fontosak voltunk, és hogy ez az érzés még nem kopott ki teljesen).

Hetek óta teljesen rá vagyok állva a Die Antwoord-ra (I fink they're freaky and I like 'em a lot). A környezetemben nem sokan ismerik, még kevesebben szeretik, éppen ezért írnék róluk pár sort. 

Szóval a Die Antwoord egy dél-afrikai rap-együttes, amely négy tagból áll: Ninja, Yolandi, DJ Hi-Tek és DJ Vuilgeboost (őt koncerteken láthatjuk, mindig egy idétl... khm, furcsa maszkkal a fején). Az emberek nagy része szemétként könyveli el a Die Antwoordot, mondván, hogy kit érdekel egy ötvenéves fehér afrikai és a furcsa külsejű felesége a pénzről rappelve... Na igen. Szerintem egy bizonyos fokú iróniával és cinizmussal kell őket hallgatni - és nézni. A klipjeiket is gyakran elintézik annyival, hogy "botránykeltő", de valójában komoly kreativitás áll a háttérben (az I Fink You're Freaky kifejezetten szép az én szépség-elképzelésem szerint!). Tavaly ősszel a Fatty Boom Boom klipjében elég komolyan megszívatták Lady Gagát. Mindemellett nem kell elfelejteni azt sem, hogy a klipekben erősen látszik a dél-afrikai kultúra, életmód (tény, hogy eltorzítva, a negatívumokat felerősítve, szinte karikatúrázva). Na, ez a jó szó, a karikatúra! A sok afrikaans szlenget pedig imádom, a felét már megtanultam (mindig volt egy furcsa fétisem az idegen nyelven káromkodás irányában). Mindenesetre ajánlom azoknak, akik szeretik a furcsát - a nagyon furcsát -, nem idegenkednek a kissé megrázó képektől, a cinizmustól és a vulgaritástól. Itt a két említett klip, a továbbra kattintva pedig Yolandiról van pár kép, mert szerelmes vagyok ebbe a nőbe!

10. Been Smoking Too Long
Annyira, de annyira szeretem ezt a dalt, az eredetit is, de a Brian verzióját sokkal jobban. Igazából nem tudom értelmesen megindokolni, csak annyival, hogy Brian egy csoda. Kész, pont.
9. Protect Me From What I Want
Ez a dal állandóan ott jár a fejemben. Egyszer csak eszembe jut, és napokig nem tudom kiverni a fejemből. Nagyon-nagyon szeretem a hangszerelését, olyan zseniálisan kaotikus.
8. I'll Be Yours
Megint nem igazán tudom megindokolni, hogy miért imádom annyira ezt a dalt - szerepe van benne a dalszövegnek, persze, de melyik Placebo-dalnak nincs zseniális dalszövege? És az egész dal monotonitását, vontatottságát is imádom.
7. Pierrot The Clown
Ez a dal inspirált a legtöbbet, rajzolásra és írásra is - főleg az előbbire, elég sok rajzom van a témában, főleg a "Leave me bleeding on the bed, see you right back here tomorrow for the next round" és az "as the bruises turn to yellow" sorok hatására. Ezzel a dallal is nagyon erősen tudok azonosulni, és imádom, ahogy Brian itt is gyakorlatilag végigmondja a szakaszokat.
6. Infra-Red
Még egy dal, ami nem akaszt ki, sőt, általában jobban érzem magam tőle. Hogyha dühös vagyok, vagy csalódott, mindig meghallgatom (aki ismeri a dalt, az tudja, miért). Imádom a tipikus Placebo-s váltásokat a refrén és a többi szakasz között, és imádom Brian hangját és a suttogós részt, a hideg futkos a hátamon tőle.
5. Post Blue
Ennek a dalnak az intrójába lettem először szerelmes, aztán a dalszövegébe, amivel - milyen meglepő - ismét teljesen azonosulok. Érdekes módon ez egyike azoknak a daloknak, amik nem tesznek tönkre (komolyan mondom, hogy nem tudom, miért, nem egy vidám dalocska). Az "I'd break the back of love for you' pedig egy csodálatos sor.
4. English Summer Rain
Ő volt az első Placebo-számom, és nemcsak arra "kényszerített", hogy meghallgassam az összeset, de nagyon erős hatással volt rám akkoriban. Tökéletes időpontban jelent meg az életemben, éppen erre a számra volt szükségem a szakítás után ("I'm in the basement, you're in the sky"). Az igazság az, hogy még mindig nagyon aktuális, most már más okokból. A kedvenc részem a "Hold your breath and count to ten and fall apart and start again", olyan, mintha csak nekem szólna.
3. Every You Every Me
Ez pedig az a dal, amit a legkevésbé tudok hallgatni (mindig a legzseniálisabb dalokkal járok így). Ebben szerepet játszanak az emlékeim is, de a dalszöveg megöl engem teljesen, az "I serve my head up on a plate" sort imádom, a "something borrowed, something blue" pedig olyan szépen van belehelyezve a szövegkörnyezetbe.
2. Sleeping With Ghosts
Valójában ez volt a második Placebo-szám, amit hallottam. Ez a dal is nagyon fáj (elég kevés olyan Placebo-szám van, ami nem), ugyanakkor hihetetlenül meg is nyugtat. A zenéje is csodálatos, a dalszövege pedig az ars poeticám - "soulmates never die".
1. Song To Say Goodbye
Ez az a dal, amit a legjobban szeretek, és mégis a legkevesebbet hallgatok. Egyszerűen nem tudom úgy hallgatni, hogy ne fájjon istentelenül. Minden egyes szava igaz rám, a helyzetemre (amiben mellesleg négy éve toporgok), és még emlékek is kötnek hozzá. Azt az ufó-jellegű zenei hatást pedig annyira imádom.

Nincs is, mit hozzáfűznöm, csupán annyit, hogy ne várjátok el tőlem a mindennapos frissítéseket, mert nem az oldal számára készítem a cuccokat, hanem a cuccok számára indult el az oldal - ez nem összekeverendő! Ettől függetlenül, remélem, hasznotokra válik. :)