Nem én vagyok az egyedüli, aki személyes sértésként kezeli a szegecsek, koponyák, fekete bőr rohamos, hirtelen elterjedését. Kilépek az utcára, és azok az ismerőseim, akik tegnapelőtt még Playboy nyuszis, rózsaszín, strasszos toppocskákban flangáltak, ma már szegecses karkötőt, bőrdzsekit, koponyát, keresztet viselnek. Én meg csak nézek tátott szájjal, hogy most büszkén hordják mindazt, amiért azelőtt engem kinevettek. 
Félreértés ne essék, nem vagyok címke-párti, nem akarok mindenkit besorolni egy-egy stílusirányzat jellemzői mögé, ahogy magamat sem tudnám. Hiszen én magam is olyan vagyok, hogy míg egyik nap teljes feketében, egy önjelölt sátánista ruháiban flangálok, másnap már pasztelszíneket, virágmintát öltök magamra. Teljesen elfogadom, sőt, támogatom, hogy a divat nyitott egyes szubkultúrák jelzői fele, és hogy nyugodt lélekkel emel ki (és fel) olyan elemeket, amelyek addig egy adott kultúrára voltak jellemzők. Hogy csak néhány példát említsek: a vintage elemek, mint a virágminta, a bézs, a romantikus medálok; a boho/hippi tollas fülbevalók vagy a mintás maxiszoknyák... Szóval nem a divat, mint fogalom ellen kapálózok kézzel-lábbal-foggal-körömmel, hanem az elvakult divatkövetők ellen. Egész életemben a falnak mentem attól, ha valaki gondolkodás nélkül magához vett mindent, amit a divat elé tett, anélkül, hogy egy kicsit is válogatott volna annak megfelelően, hogy mi illik a személyiségéhez, vagy hogy egyáltalán mi tetszik neki. És most teljesen mindegy, hogy valaki aszerint követi-e a divatot, amit az utcán lát más embereken, vagy éppen a Vogue cikkjei szerint rendeli meg minden ruhadarabját. Mindkét esetben ugyanúgy hiányzik a kreativitás, a személyesség, a saját ízlés. 
Mindenesetre eddig rábólintottam mindenre, igyekeztem mindenféle csodálkozás nélkül kezelni az újabbnál újabb trendeket, amelyeket néhányan már a divattá válás előtt ismertünk, hiszen meghatározott eleme volt egy szubkultúra öltözködésének (before it was cool, right?). Olykor szemet hunytam, olykor elégedetten mosolyogtam az ilyeneken - legalább könnyebb lesz beszerezni a darabokat. Igyekeztem aszerint gondolkozni, hogy "nem is baj, ha divat lesz, én tudom magamról, hogy azelőtt is hordtam", és szépen, békében megvoltunk egymás mellett: én és a divathullámok. Na de a rocker-őrület mellett nem tudok elmenni szó nélkül.
Már csak azért sem, mert gyakorlatilag ezen nőttem fel: a babakoromat a Guns'n'Roses-szel töltöttem, és amióta az eszemet tudom szeretem a koponyamintákat, a szegecseket, a tüskéket, a láncokat. Más dolog, hogy egy idő után egyre inkább kikoptak a ruhatáromból a túlságosan hangsúlyos, agresszív elemek, és igyekeztem lesimítani a stílusomat (de mindig volt néhány együtteses, koponyás, szegecses darabom). És azért sem, mert bár minden szubkultúra öltözködési elemeinek megvan a maga szimbolikája, szerintem ez a rockereknél nagyon hangsúlyos, erőteljes. Aki rockot hallgat, azon általában látszik is, hogy az agresszív(ebb) zenét szereti (oké, most nyilván belementem egy rocker-sztereotípiába, de a túlzások elkerülhetetlenek ahhoz, hogy szépen kidomborodjon, amit mondani akarok). Aki rockot hallgat, annak az egyénisége, a felfogása is teljesen más, mint mondjuk egy Taylor Swift-rajongónak, ez egyértelmű, nem? És, végül, de egyáltalán nem utolsósorban: aki rockerként öltözik, annak elve a nonkorfizmus. És itt ugrik a majom a vízbe: hol fér el egymás mellett a divat és a nonkonformizmus? Ha csak belegondolunk a két szó leegyszerűsített értelmezésébe, máris láthatjuk, hogy ez bizony egy szép kövér ellentmondás.
Arról meg ne is beszéljünk, hogy aki mondjuk 1D-t hallgat, hogy szeretheti az agresszív motívumokat - ne menjünk messzebb a koponyától. Nem bántja a pici, pillangós, virágos lelkét? 
Azt hiszem, ez egy olyan dolog, amit soha nem fogok megérteni. Ha valakinek sikerül egy épkézláb érvelést írnia arról, hogy miért jó vakon követni a divatot, én ígérem, meghajlok előtte.