Azt így az elején elmondom, hogy tudni kell rólam, hogy imádom Woody Allent, éppen ezért nem tudok, egyszerűen nem tudok teljesen objektív lenni - a film egyes "hibáit", csúszásait elintézem azzal, hogy "de hát ez tipikus Woody Allen". És bár sokan mondják, hogy hiába, kiöregedett, nem tud újat mutatni - ez nem feltétlenül baj, én meg tudom nézni ugyanazt a sztorit negyvennégyszer különböző csomagolásban.
Hogy az általánosságokkal kezdjem: a filmnek csodálatos kicsi hangulata van, csepeg belőle a bohémia (a legjobb értelemben), és Barcelona egy gyönyörű város! Azelőtt nem igazán foglalkoztam a spanyol/katalán kultúrával, tudtam, hogy vannak nekik szép kicsi dolgaik, de soha nem merültem el mélyebben a dologban, sosem érdekelt annyira. Ezután a film után kezdtem egy picit tüzetesebben utánanézni a spanyol és katalán kultúrának, mert gyönyörű kicsi részleteket kaphatunk belőle a filmen keresztül. És persze ott van az az életérzés: a könnyedség, már-már könnyelműség, ahogy Cristina beleveti magát az életbe, a két festő igazi, spanyol erotikával és dühvel fűtött kapcsolata (ami klisésnek hangzik, de a filmben nem tűnik annak, higgyétek el), Vicky karaktere, aki végül beadja a derekát az életnek... És az egész életfelfogás, a bohém életművészet, ami körüllengi a film majd' minden kockáját. És az a sok bor, God! Ha szeretitek a bort, mindenképp egy pohár vörössel nézzétek meg a filmet.

SPOILER! A film alapvetően három emberről szól: Vicky-ről, aki egy komoly, határozott, meggondolt, már-már földhözragadt nő, aki hozzámenni készül a tökéletes férfihoz (aki, bár unalmas és golfozik, egy biztos, biztonságos pont); Cristináról, az eleinte megnyilvánulni képtelen művészlélekről, és Juan Antonióról, aki egy igazi spanyol művész-macsó. És persze, ott van a Penelopé Cruz által játszott Marie Elena - aki a NŐ maga, nagybetűvel. A két barátnő, Vicky és Cristina néhány hónapra Barcelonába repül, hogy ott töltsék a nyarat, itt ismerkednek meg Juan Antonióval, akinek gyakorlatilag az első mondata az, hogy meghívja őket egy "orgiára" (persze, ennél sokkal romantikusabb és elegánsabb dologról van szó, idézem: "körbeviszlek titeket a városban, jókat eszünk, jó borokat iszunk és szeretkezünk". És bár a film legelső kockáiban a narrátor által szinte teljesen körvonalazódik a két nő közti alapvető különbség, ennél a résznél ez még hangsúlyosabb lesz: a felelőtlen, pillanatnak élő Cristina kapna az alkalmon, de a konzervatívabb, komolyabb Vicky szerint teljesen hülyeség. Persze, aztán mindketten Juan Antonióval tartanak, és elkezd formát ölteni az ultimate szerelmi fonalcsavargatás: mindkét nő szerelmes lesz belé, és kialakul egy olyan szerelmi háromszög, ami olykor széthull, majd ismét összeáll, más elemekkel egészül ki... Nagyon szépen körvonalazódik az emberi természet, mindkét embertípus (Vicky és Cristina) hozzáállása a szerelemhez, és az is, ahogy ez a hozzáállás megváltozik, átalakul. 

A kedvenc karakterem, nem véletlenül, Marie Elena, Juan Antonio ex-felesége, aki egy öngyilkossági merénylet után hirtele ismét felbukkan Juan Antonio, és így Cristina életében is, és egy egészen más szerelmi háromszög alakul ki hármuk között. Marie Elena karaktere - talán Penelopé Cruz miatt is - az igazi, nagybetűs Nő, a szenvedélyes, harcias, végletekbe eső igazi művészlélek. És, szerintem ő az, aki tényleg a hátán viszi a filmet - hiszen a megjelenéséig, bár minden gyönyörű, de talán túlságosan klisésen romantikus, csendes, viszonylag békés, a szereplők magukban szenvednek - Marie Elena karaktere hirtelen életet és energiát hoz a filmbe, kiabál, veszekedik, sír, kést-fegyvert szegez másoknak és önmagának...  És bár Allen bő kézzel osztja a sztereotípiákat, Marie Elena egy nagyon jól eltalált sztereotípia. És a festmények... Imádom a filmbeli festményeket.
SPOILER VÉGE. Annak ellenére, hogy a film sztorija itt-ott unalmas, és egy picit olyannak is tűnik néha, mintha egy negyvenéves megkeseredett feleségeknek írt szerelmi regény lenne... A hangulata csodálatos, és az üzenete is: az élet lehet, hogy szar, lehet, hogy nem leszel soha boldog - de az élet több, mint a személyes elégedettség.