Azt olvastam a novella alatt, hogy azért szereted, mert sikerült kiírnod magadból a téli depressziót. Valóban nem egy vidám hangvételű írás, és engem valahogy Poe-ra emlékeztet. Igen, kifejezetetten egy modern Poe.

Nem tudom, hogy csak nekem nem jön-e át a dolog teljesen és valamilyen háttérmondanivalója van a szövegnek, vagy egyszerűen csak egy szellem (vagy egy megtestesült érzés?) kísértéséről van szó, és a történet mondanivalója "csak" az, hogy szépen lassan becsavarodik mindenki és előbb-utóbb meghal. Lehet, hogy én vagyok buta, és az is lehet, hogy direkt ilyen homályos és az olvasó képzeletére bíztad. Tulajdonképpen nem is olyan fontos, mert bármi is volt a célod, a novella minőségén nem változtat.

Nagyon tetszett a fokozatosság (először, másodszor, harmadszor), ezzel megteremtetted a feszültséget már az első bekezdésben, ugyanakkor kissé rezignáltan, távolságtartóan végig fenn is tartod. A narrátor az egész művön végig ugyanolyan nyugodtan beszél, így nekem végig az az érzésem, hogy teljesen beletörődött a történtekbe - nem is, inkább belefásult. És emellett is végig izgalomban tartod az olvasót, olykor megtöröd ezt a hangulatot: "Egyre hangosabban, a fejed már zúg tőle, nem bírsz aludni, de nem érted, mit akar. A szavai fátyolosak voltak. És recsegősek." Az első mondatbeli felsorolással megtöröd a fásultságot, a fejemben hallom, ahogy a szereplő kétségbeesetten sorolja a problémáit, de azzal a rövid mondattal ("És recsegősek.") ismét visszalépsz a nyugodt hangvételbe. Ez a játék a mondatformákkal végig ott van a novellában, nagyon ügyesen csináltad. Amikor a főszereplő a busz elé ugrik, nagyon szépen érzékeltetted a dolog hirtelenségét, majd az értetlenséget, a történtek banalitását is. De már egy kicsit túl sok volt: a "mintha már nem is ezen a világon lennél" egy kicsit klisés, és az "űzött vadként", bár érzékletes, valahogy nem passzol a szövegbe. Azt viszont, ahogy a hirtelen történtek után beáll az értetlenség csendje, ismét ügyesen lefestetted, és erre a hosszú mondatok - rövid mondatok ellentét is nagyon jól utal. A fülcsengés különösen tetszett.

És a vége. Az ismételt felsorolás nagyon erőset üt, a meglepett olvasót visszarántod a rezignált szemlélés talajára, ismét kialakul a távolságtartás, amivel az egész történet kezdődött. A "nem igazán" és a "másik variáció" azonban egy kicsit furcsán hat, túl közönséges, hétköznapi szavak ezek, mert azelőtt "nem igazán" szerepeltek ilyen szavak, hogy tőled idézzek. Ettől elvonatkoztatva azonban nagyon hatásosra sikeredett a vég, és úgy az egész novella is általánosan.