Sokszor rámtör a szomorúság, az elégedetlenség, amiért az életem nem úgy alakul, ahogy én azt elképzeltem és szerettem volna. Az egyetemmel kapcsolatos problémák még mindig fennállnak, nem lehetek együtt az emberrel, akit szeretek, sosincs pénzem, nem lakom Angliában, nem festek/írok/fotózom elég jól stb. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy örülj annak, hogy két lábad van és mindkettő működik, de tudjuk, hogy ez gyenge vigasz. Azonban azt kijelenthetem, hogy a két éven át tartó depressziómból saját erőmből tudtam felállni, és ebben nagyon sokat segített az, hogy észrevegyem magam körül az olyan apróságokat, amik boldoggá tesznek. Elég az, ha a buszon ülve megpillantok a mezőn egy őzcsaládot, vagy ahogy a lemenő nap fénye átszűrődik a függönyön. Megtanultam, hogy bár rengeteg olyan dolog van, ami miatt naphosszat kesereghetnék, észre kell vennem azokat is, amikért hálás lehetek. Ez persze nem mindig segít, de akinek az életében nincsenek látszólag ok nélküli sötét percek, az felszínes. Épp ezért nincsenek a környezetemben állandóan boldog emberek - tudat alatt nem engedem őket közel magamhoz, mert egyszerűen idegesít az állandó boldogság, ha valakinek semmi nem fáj. Ezért persze meg lehet kövezni - de én így érzek, ez vagyok én.

Ugyanakkor igyekszem valamiféle arányt fenntartani a boldog és a szomorú pillanataim között, amikor nem vagyok teljesen és menthetetlenül szarul, kinyitom a szemem és körbenézek a világban - és rájövök, hogy mennyire szerencsés is vagyok! Hiszen teljes családban élek, a barátaim szeretnek, végül is az a bizonyos fiú is szeret, kényelem vesz körül, egészséges vagyok, nem kell megharcolnom a napi betevőmért, nem kell egész nap dolgoznom, lehetőségem van tanulni, sosem történt nagyobb balesetem... És még rengeteg olyan dolog van, ami pillanatnyilag boldoggá tud tenni és emlékeztet arra, hogy végeredményben nagyon szép életem van.

És azt sem szabad elfelejteni, hogy a szomorúságra szükség van ahhoz, hogy az ember fejlődjön! Ilyenkor elgondolkozol azon, hogy vajon mi lehet az oka annak, ami történt, és hidd el, sok mindenre rájössz, ha nem is tudatosan. Az utóbbi négy év rengeteg rossz pillanatot hozott számomra, de nagyon sok mindennel gazdagodtam is, amikre csak most jöttem rá. Például négy éve szerelmes vagyok ugyanabba az emberbe, ami rengeteg fájdalommal jár, de arra is rájöttem, hogy egy ilyen különleges szerelem sokak életében egyáltalán nem jelenik meg, nekem meg, ilyen fiatalon, máris négy évnyi tapasztalatom van benne. "Legalább lesz, miről írjak, ha eléggé felnövök hozzá" - szoktam gondolni néha.

Az is szerepet játszott a depresszióban, hogy gyűlöltem magam - a külsőm miatt, az állandó hibáim miatt, amikből az istennek se tudtam tanulni (mind a mai napig elkövetem őket egymás után). De aztán rájöttem, hogy minek keseregni azon, amin úgyse tudok változtatni? Nem vagyok szép, oké, de végül is annyira nem vagyok csúnya sem (erre a kijelentésre azért ráment pár évem). A hibáimból pedig tanulok - nagyon lassan, de mégis -, és lehet, hogy a jó dolgok nem történtek volna meg, ha a rossz dolgok kimaradnak. Például nem hinnék a mindennapi csodákban! Nem hinnék abban, hogy a dolgok olykor maguktól is megjavulnak. És megtanultam azt is, hogy bár nem vagyok nagyon tehetséges, mégiscsak vannak dolgok, amikhez értek - olyan dolgok, amelyek boldoggá tesznek (írás, festés, rajzolás), és ez a lényeg.

És a hozzáállás... Rengeteg, általam megvetett self-help book és áltudományos írás (pl. A Titok) foglalkozik ezzel a dologgal. "Higgy abban, hogy sikerülni fog, és sikerül is" - kiáltják, és nekem nem az alapgondolattal van a bajom, hanem a formával és a figyelemfelkeltéssel, ahogy ezt teszik. De tényként kezelem, hogy a hozzáállás az alapja mindennek: hogyha valamit úgy kezelsz, hogy ettől összedől a világ, akkor a te világod össze is fog dőlni. Ha előre magadba táplálod, hogy valami nem fog menni, akkor nem is fog. Ha előre félsz valamitől, akkor komolyabbnak fog tűnni, amikor bekövetkezik. De ha úgy állsz hozzá, hogy "ennél rosszabb is lehetne", akkor máris sokkal jobban néz ki a dolog. Ez az a mondat, ami engem napról napra előrevisz. Sosincs olyan, hogy "ennél rosszabb már nem történhet", mert mindig történhet rosszabb, és a Murphy-törvények szerint történni is fog. De a "legrosszabb" egyszerűen nem létezik abban az adott pillanatban - talán majd 90 évesen jogod lesz kijelenteni, hogy "ez és ez volt a legrosszabb dolog, ami életemben történt". Ne feledd: mindig van, aminek örülni!