Már jó ideje gondolkozom azon, hogy elmondjam a véleményemet és legfőképp a személyes tapasztalataimat ezzel a témával kapcsolatosan. Igaz, hogy courtney és Zoé is megelőzött, most mégis rászánom magam egy kicsit személyesebb posztra a fiú-lány barátságokról. Készüljetek fel, hosszú lesz!

Amióta az eszemet tudom, voltak fiúbarátaim is. Hosszú ideig azonban csak haveri szinten működött a dolog, azt hiszem, ehhez is fel kell nőnie az embernek. Az életemben vannak szépen és csúnyán végződő történetek is szép számmal, sokszor bonyolodtak össze a szálak egy barátommal, és ennek sokszor lettek kellemetlen következményei.

Az első komolyabb ilyen barátságom 15 évesen kezdődött, megismerkedtem egy fiúval, aki nagyon szimpatikus volt, de eleinte eszembe sem jutott, hogy összejöjjünk, hiszen messze lakott tőlem és éppen akkor vergődtem ki egy hosszú távkapcsolatból. Az exem ismerőse volt, így teljes nyugalommal és boldogsággal szidhattuk őt közösen. Később komolyabb témák is felmerültek, és én csodálkozva vettem észre, hogy számos dologban egyezik a véleményünk. Sokat beszélgettünk, leginkább interneten, néha telefonon. Aztán rendszeresen találkoztunk is, hiszen a 70 kilométer nem bizonyult leküzdhetetlen akadálynak. Amolyan "friends with benefits" kapcsolat volt a mienk, amikor találkoztunk, rendszeresen egymás karjaiban kötöttünk ki, de nem beszélgettünk kapcsolatról, rólunk, közös jövőről - minden maradt a régiben. Később persze felmerült a kapcsolat ötlete, próbálkoztunk is, de nem jött össze, ennek ellenére ugyanolyan jó barátok maradtunk. A tavaly mindketten felköltöztünk Kolozsvárra, így több időt tölhettünk együtt, és mindig számíthattunk egymásra. Nagyon szerettem átmenni hozzá, ha épp valami bántott vagy valami fájt, mert csak leültem, megkínált cigivel és végighallgatta a bajomat, és igyekezett a legjobb tudása szerint segíteni. Mindig, mindennel fordulhattam hozzá, ahogy ő is hozzám, sokszor pénzbeli problémákkal is felkerestük egymást, rengeteg szívességet tett nekem és sok szarból húzott ki. Persze, olykor később is megkívántuk egymást, egymásnak estünk néha, de ez egyáltalán nem rontott a barátságunkon, sőt, inkább megerősítette azt (pl. nyugodtan beszélgethettünk a szexuális problémáinkról, anélkül, hogy az kínos lett volna egy pillanatra is stb.). Mostanra egy picit elkopott a barátságunk, kevesebbet beszélünk, de ez nem ejt kétségbe, hiszen eddig is voltak ilyen szériáink, de mindig visszatalálunk egymáshoz.

Azonban nem volt minden fiú-lány barátság ilyen szerencsés... Ugyanis elkövettem azt a hibát, hogy összeköltöztem a legjobb barátnőmmel és legjobb barátommal. (Katt a Bővebbenre!)
 

A New Girl c. sorozatból ismerhetjük a helyzetet: ha egy lakásban együtt van egy lány és egy fiú, előbb-utóbb valami történni fog. Közöttünk konkrét tettek és események formájában ugyan nem történt semmi, de beütött a krízishelyzet: éppen nem volt kibe szerelmes legyek, így elhatároztam, hogy beleszeretek a legjobb barátomba és lakótársamba. (Remélem, érzitek az iróniát.) Őt már három éve ismerem, és olyanok voltunk, mint két testvér: soha, egyetlen pillanatra sem gondoltunk arra, hogy köztünk bármi több is legyen a barátságnál. Egyszerűen nem vonzódtunk fizikailag a másikhoz. Pedig többször is aludtunk együtt, de valahogy soha nem tettünk egyetlen lépést sem a másik felé.
Talán éppen ez volt az, ami kiütötte nálam azt a bizonyos biztosítékot: hogy kíváncsi voltam rá, meg akartam kapni, mert egyrészt tudtam, hogy nem lehet az enyém, másrészt kíváncsi voltam, harmadrészt milyen izgalmas lett volna egy titkos kapcsolat. De tudtam, hogy butaság az egész, múló szeszély, hogy csak bemesélem magamnak az érzelmeket, éppen ezért sokáig nem mondtam el sem a legjobb barátnőmnek, sem a barátomnak. 
Közben az is kiderült, hogy a legjobb barátnőm is hasonlóképpen érez mint én: igen, ő is szerelmes lett a fiúba, de az ő szerelme sokkal igazibb volt, mint az enyém (mert, mint mondtam, én tudtam, hogy nem is érzek igazából, csak azt képzelem, mégsem tudtam tenni ellene). Így voltak kisebb drámázások, de ezt ne úgy képzeljétek el, hogy veszekedtünk a fiú felett. Nem, sírtunk egymás vállán, összeborulva, sajnáltuk magunkat és a másikat. :DD Ez így talán viccesen hangzik, de akkor, higgyétek el, nem volt az. Ugyanakkor egy csodálatos tapasztalat is volt, rengeteget tanultunk belőle mindketten, legfőképpen azt, hogy ez sem választhat el minket. 
Egy délután azonban kiborult a bili, leültem a fiú mellé, adtam neki egy szál cigit, mondván: "erre szükséged lesz, hidd el nekem", és elmondtam neki, hogy mi a helyzet. Ő pedig annyira jól ismer, hogy az első reakciója az volt:
- De ugye tudod, hogy ez nem igazi?
És aztán ment minden tovább a szokásos kerékvágásban, mintha mi sem történt volna, csak az ölelések lettek kínosabbak és ritkábbak. Aztán egy délután, ugyanolyan színtelen hangon, mintha csak azt mondtam volna: "esik az eső", kijelentettem, hogy: "hát, úgy néz ki, tényleg elmúlt". Ő rábólintott, és ment minden tovább, és megy azóta is. Néha felemlegetjük, elmosolygunk azon, hogy milyen hülye is vagyok olykor, és ennyi - vele sem romlott meg a barátságunk emiatt.

De nem ez az egyetlen keserű szájízzel járó történetem - ez a másik már sokkal rosszabbul végződött. Az egyik jó barátnőm pasijával nagyon könnyen és gyorsan összebarátkoztunk, nagyon megszerettük egymást. Állandóan ölelkeztünk, együtt táncoltunk - de ez nem zavarta sem a barátnőmet, sem a környezetünket, hiszen tudták, hogy nem gondolunk másra, egyszerűen csak barátok vagyunk. Többször is aludtam nála, vele egy ágyban is, és sosem történt semmi, esetleg egy kicsit összehajtottuk a fejünket vagy egymásnak vetettük a hátunkat, eszünkbe sem jutott, hogy összekavarjunk. Egy ilyen éjszaka utáni reggelen azonban valami történt velünk, és bár csak simogattuk egymás hátát, karját, hasát, mégis érezhetően ott volt a szikra közöttünk. Utána sokáig mindketten nagyon rosszul éreztük magunkat, persze rögtön elmondtuk a barátnőmnek is, aki - a mai napig csodálom ezért - nem haragudott meg igazán rám. De mégis rettenetes volt bennem a bűntudat, hetekig nem tudtam, hogy mihez kezdjek magammal és az egész helyzettel... Azóta szakítottak, és bár a lánnyal mind a mai napig jóban vagyunk, a fiúval már nem is igazán beszélgetünk.

Persze számos ellenpélda is van az életemben: hogy csak egyet említsek, van egy fiú, akivel már két éve nagyon-nagyon jóban vagyunk, nagyon szeretjük egymást, bármivel fordulhatunk egymáshoz és rendszeresen alszunk is együtt (az ilyen logisztikai problémák miatt, hogy a földön éppen ne aludjon, de a fiú lakótársunkkal sem aludhat, mert hát... mégiscsak pasik), de nem jut eszünkbe semmilyen fizikai kapcsolat. Na jó, ez enyhe túlzás, mert egy-egy együttalvás alkalmával kinek nem jutna eszébe semmi ilyesmi, de mindenesetre hagyjuk a gondolatot, hátat fordítunk egymásnak és alszunk, egyébként sem tart ez a pillanatnyi őrültség két másodpercnél tovább. Az is igaz, hogy amikor megismerkedtünk, összekavartunk...
És ez nagyon sok barátságomra igaz. Azt hiszem, éppen azért vagyunk ilyen jóban, hátsó szándékok nélkül, mert már "kipróbáltuk" egymást, már nem hajt a kíváncsiság. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt jó, hanem azt, hogy nem vonz az, hogy "hmm, vajon hogy csókol?", mert már tudjuk, így tudunk másra koncentrálni. 
Az szerintem nem egy opció, hogy "úgy tekintek rá, mintha azonos nemű lenne", mert egyrészt nem igaz, mindenkiben dolgoznak a hormonok, másrészt hülyeség, mert akkor nem fogadod el az ő férfiasságát, férfi-létét, valahogy leredukálod az egész személyiségét, ami hosszú távon nem működhet, ő is rosszul fogja érezni magát, "lealacsonyítva". Ez nem azt jelenti, hogy lenézi a lányokat, de neked se esik jól, ha a haverod azt mondja rólad, hogy olyan vagy, mintha fiú lennél... Nem, el kell fogadni a másik nem nemiségét - és ez az első lépés ahhoz, hogy kialakulhasson egy fiú-lány barátság, és hogy később ne változzon át valami mássá.

Tehát a végkövetkeztetésem: számomra akkor létezik igazi fiú-lány barátság, ha már kipróbáltuk egymást.