Nem, valóban nem a történet az, amiért érdemes megnézni. Habár maga a sztori is eléggé tragikus, az pedig, hogy valós történeten alapszik, még inkább ráerősít a filmből sugárzó melankóliára. Maga a film rendezése, képei, hangulata és a színészek játéka az, ami érdekessé és értékessé teszi az alkotást. Az pedig, hogy a film fekete-fehér, csak még inkább ránehezít néhány kilót a lelkünkre.

Iant először tinédzserként, zenét hallgatva az ágyán cigarettázva láthatjuk, amint a plafont bámulja, őt magát körülveszi az irodalom (példák ide). Már a film elején betoppan az életébe első szerelme, Deborah, akit nevetségesen hirtelen feleségül is vesz. Később megismerkedik a második szerelmével, Annikkal, akit a film úgy mutat be, ahogy volt: a szerető, aki tönkreteszi Ian házasságát. Meg kell értenünk, hogy Ian még nem volt kész a szerelemre, az elkötelezettségre - és lehet, hogy ha tovább élt volna, sem lett volna képes rá. Számára nem azt jelentette a szerelem, amit ő érzett, hanem amit iránta éreztek - és a film ezt tökéletes vonásokkal mutatja be. 

 

 

A filmben természetesen szerepet kap a Joy Division is, annak megalakulása, sikere - de Ian szemszögéből nézve, leginkább arra fektetve a hangsúlyt, ahogy Ian megtörik a hírnév súlya alatt. Ráadásul epilepsziától is szenvedett, és a koncertek közben rátörő rohamok is rátettek egy lapáttal az amúgy sem túlságosan magas életkedvére. Nem meglepő tehát, hogy a film tragédiával végződik - de ismét egy csodálatos vonás a készítők ecsete által: nem dramatizálják túl az eseményt, egyszerűen tényként, távolról szemlélve mutatják be ezt, ahogy a film minden pillanatát is, ugyanakkor úgy, hogy éppen ez a távolságtartás az, ami magával ragad és beránt minket a filmbe. Éppen ez a távolságtartás az, ami segít abban, hogy bepillantást nyerjünk Ian érzésvilágába - de közben idegenként érezzük magunkat benne. Valószínűleg a túlzott empátiám az, ami mégis arra késztetett, hogy valamilyen szinten átérezzem az egész film súlyát. Így minden alkalommal hihetetlenül megrázó, felkavaró és elgondolkodtató élmény.

Sam Riley színésze játéka pedig lenyűgöző. Tökéletes érzékkel bújik bele az énekes bőrébe, akit mindig körülvesz a melankólia és a halál árnyéka - de ezt nem egy romantikus szemével kell elképzelni. A közeli halál tényként jelenik meg, ahogy Ian esetében is volt - tisztában van azzal, hogy bármelyik percben meghalhat, és ezt tökéletesen elfogadja, már-már várja  a megfelelő pillanatot. 

És a filmben éppen az a csodálatos, hogy nem kell ismerned a Joy Divisiont vagy az énekesét ahhoz, hogy magával ragadjon a történet, hogy realizáld, "love tears us apart again", legyen szó egy túlérzékeny énekesről vagy egy átlagos emberről.

 

 

Hogyha  nyitott vagy az efféle zene iránt, akkor valószínűleg a film megnézése után a Joy Division zenéjét is megszereted - élő példa erre a legjobb barátnőm, aki egyébként általában indie-t hallgat, de a film után a kedvenc zenekarai közé került a Joy Division is. Ajánlom figyelmetekbe az Atmosphere c. dalt vagy éppen a She's Lost Control-t, amiről a film a címét kapta (ezt egyébként a Skins-fanok már ismerhetik az Effy-s erdős epizódból) - biztos, hogy különleges zenei élménnyel, sőt, meg merem kockáztatni: kultúrális élménnyel is gazdagodtok.