A torrentezés a legnagyobb találmány. Ezt így kijelentem. És azt is kijelentem, hogy ez, amit most írni fogok, nem éppen nevezhető kritikának, inkább olyan ez, hogy vettem a gondolataimat és az album hallgatása során kisírt összes könnyemet, összekevertem egy tálban aztán hagytam megkocsonyásodni. Szép a színe, de büdös. Úgyhogy ilyenre is számítsatok. De még nem fogok lekattanni a témáról, majd megrágom rendesen és írok egy lábon álló kritikát is, ha megszoktam az egészet. De ezt nem tudom magamban tartani.
A Loud Like Love-ot és a Too Many Friends-t már ismertem és agyon is hallgattam tisztességesen, most meg itt az egész album, amit egyszerűen nem tudok abbahagyni hallgatni. De az is benne van a pakliban, hogy azért, mert végre új Placebo, és nem annyira azért, mert tökéletesen el vagyok szállva tőle. Mert el vagyok, de azért nem egy Meds. Nem is Battle For The Sun. Valami egészen más, és még nem igazán tudom, hogy rosszabb-e vagy jobb vagy ugyanolyan, vagy mi a helyzet vele egyáltalán.
Én, hogy őszinte legyek, a LLL után valami nem annyira Placebosan szenvedős albumra számítottam, ami egy kicsit, nem is tudom, optimistább és kevésbé beteg most, hogy ilyen szépen összejött nekik is az élet. Hát betegnek tényleg nem olyan beteg, nem érződik a kokain a tüdődben, amikor a dalokat hallgatod - azért van egy-egy rész, ahol felsejlik bennem, de ez már csak az én... hm, elcseszettségem -, de nem is vidámabbak és pozitívabbak a dalok olyan szinten, mint ahogy én attól megijedtem a LLL után. Mert tényleg megijedtem, isten ments és őrizz, hogy a Placebo egy kicsit is vidám legyen, márpedig a LLL-ben van némi optimizmus. Na mindegy.
A zene és a hangszerelés sokkal egyszerűbb, mint amit megszokhattunk. Még nekem is, akinek botfülem van, sikerül elválasztani a hangszereket, eddig volt bennük mindenféle elektronikus kutyafüle, amitől olyan igazán különleges Placebos volt. Most olyan kis tinglitanglin indulnak a dalok, legalábbis egy jó részük, például a Hold On To Me. Valahogy Brian hangja is letisztult, kevesebbet panaszkodnak a hangszálai - nem tudom, értitek-e mire gondolok. Sokkal nyugisabb minden. Igen, ez az, sokkal nyugodtabbak a dalok. Olyan beletörődősek.

Kiabál bennem a Placebo-fan és a Brian-szerelmes énem, de muszáj kimondanom: azért megöregedtek egy kicsit Brianék. A dalszövegek sem olyanok, mint amit én megszoktam, és nekem eddig azért volt a Placebo a világ közepe a kurvajó hangszerelés és Brian hangja mellett, mert minden egyes dalszöveggel tudtam azonosulni. A LLL dalszövegeivel azért nem annyira. És ez szomorú. Sír a lelkem. Eddig is sírt, csak eddig azért, mert átéreztem minden szót. Most azért, mert... Hát másért.
A Scene of the Crime elég korrekt. Mindig szerettem a tapsikolós intrókat, és azt hiszem, kijelenthetem, hogy ez a kedvenc dalom az albumról. És Brian hangja abszolút orgazmus azért. A Too Many Friends meg a másik kedvencem, bár nem nagyon tudom professzionálisan megindokolni, a kezdő mondat azért elég jó: "My computer thinks I'm gay, I threw that piece of junk away."
A Million Little Pieces egy kicsit úgy kezdődik, mint egy polifonikus csengőhang, ha még emlékeztek rájuk. De Brian éneklése kicsit régi Placebosabb ebben a dalban, mint mondjuk a Rob The Bank-ben. Az Exit Wounds-szal kapcsolatban meg nagyon nagy elvárásaim voltak, a címe nagyon megfogott, és az intró is nagyon tetszik. Végülis nem csalódtam, azt hiszem, ez az a dal, ami a legjobban hasonlít a régi Placebo-dalokra, és a dalszövege is helyén van, és Brian is éppen eléggé szenved, és van egy olyan sor, hogy "want you so bad I can taste it", remélem, nem hallottam félre, mert ez egy kurvajó sor.
A Begin The End címe is, és intrója is Linkin Parkos, ezt nagyon szomorúan konstatáltam, de alapvetően azért tetszik a szám. A dalszövege is korrekt, van benne elég tartalom, nem úgy, mint pl. az LLL-ben, azért az elég kis egyszerű, lássuk be. De azért hiányolom a dalszövegekből a zsenialitást. 
A Bosco... azzal az a helyzet, hogy olyan simán alteresen melankolikus lett, zongora, lassú ének, ilyenek. Eddig az összes hasonló Placebo-számban volt valami plusz, ez most csak egy dalszöveg és egy zongora. Kevés.
Jó, ez az egész úgy hangzott, mint egy elvetemült Placebo-fan írása, aki nem tudja elfogadni, hogy az együttes felnőtt, letisztult, megkomolyodott estébé. De én akkor is jobban szerettem őket akkor, amikor elbaszottak voltak. Ebben a bejegyzésben csupa negatívumokat írtam, pedig pozitívum is van elég, de az unalmas lett volna. És eddig nem nagyon éreztem negatívumokat egy Placebo-számban/albumban, szóval ez most eléggé újdonság nekem, azért írtam mind ilyenekről.