Műfaj: dráma, thriller, mystery (állítólag, ez utóbbi nem annyira)
Rendező: Chan-wook Park
Író: Wentworth Miller
Színészek: Mia Wasikowska, Matthew Goode, Nicole Kidman
IMDB: 7.0 
Rotten Tomatoes: 69%

Gabriel hatására néztem meg a filmet, és össekeveredtek bennem a nagy elvárások (mert tudom, hogy gabrielnek jó filmízlése van), és a nem annyira nagy elvárások, mert abban a hitben éltem, hogy ebben a kategóriában Lars von Triernél nagyobbat nem lehet alkotni. Aztán az első pár perc után rájöttem, hogy nem is az a kategória, és igyekeztem kitörülni a fejemből az Antikrisztust (amiről még nem is írtam, de bepótlom ezt a mulasztást).
Nem fogadtam szót és megnéztem egy trailert, és annak alapján rá is készültem egy durva filmre, de aztán nem volt annyira az. Nem abban az értelemben és nem abból a szemszögből volt durva, mint ahogy azt a trailer mutatta. Megpróbálok spoiler-mentesen írni, de nem tudom, mennyire fog menni. És elég nagy falat amúgy is ez a film, nem tudom, mennyire leszek képes lábon álló ajánlót írni róla. Sebaj, próba cseresznye.

Oké, kezdjük az első benyomásokkal és a szereplőgárdával. Először is, őszintén meglepődtem, hogy Wentworth Miller írta. És jelentős előnnyel indult a film, mert Chan-wook Park neve, bár nem volt ismerős elsőre, eltöltött bizalommal, mert ebben a műfajban bizony a koreaiak és a japánok nagyon jók (oké, a thriller nem ugyanaz, mint a horror, és a korei sem ugyanaz, mint a japán, de értitek). Eleinte kicsit zavaró volt Alice-t látni barna hajjal egy ilyen filmben, hiába, nekem Mia Wasikowska eléggé Alice volt, és eleinte nehéz volt elvonatkoztatni ettől... Körülbelül 5 másodpercig. Mert utána rendesen meggyőzött a színésznő a tehetségéről. Nicole Kidman kicsit alulalakított szerintem, bár a szerepe nem volt tele lehetőségekkel. Azért elég jól játszotta a megtört és törékeny anyát. Matthew Goode-ról pedig az volt a véleményem, hogy választhattak volan egy szebb férfit a szerepre, valakit, akinek erős arc-és járomcsontjai vannak, és nem néz ki úgy, mint egy enyhén elveszett -elnézést- szellemi fogyatékos. SPOILER. Vagyis nem tűnt annak a pszichopata-arcúnak. Persze, aztán fény derült mindenre és egyből megértettem a választást és a színész játékát is, és zseniálisnak minősítettem. SPOILER VÉGE.

Az alapsztori az, hogy van egy lány, India (Mia Wasikowska), aki több szempontból is különleges: nagyon erősen érzékel mindent, amit más nem, észrevesz dolgokat, amiket más nem és nagyon jó hallása van. Az apja meghal a 18. születésnapján, egy balesetben, és ekkor feltűnik a színen a misztikus, addig soha nem látott (és nagyon kevesek által ismert) nagybácsi, Charlie (Matthew Goode). Beköltözik Indiáékhoz, aki most egyedül maradt az anyjával (Nicole Kidman), akivel sosem volt túl közeli kapcsolata. Valójában senkivel sem volt közeli kapcsolata, mert India a legfinomabban fogalmazva is egy furcsa lány, és mintha le is lenne maradva egy néhány évtizeddel azelőtti korban. Az emberek elkezdenek eltünedezni, és... nagyon nehéz nem spoilerezni, emberek, de a lényeg az, hogy a sztori olyan csodálatosan össze van csavargatva, hogy az ember, amikor ráeszmél a helyzetre, csak üti a fejét a falba, hogy ezt hogy nem látta... És nem csak egy ilyen momentum van a filmben. Állandóan meglep.

A film képi világa zseniális. Egyszerűen zseniális. Van egy jelenet, ahol a fésült hajzuhatag fűvé változik, gyönyörű átmenetben. És a film elején, miközben India beszél, meg-megáll az idő, a kép, először azt hittem, hogy már megint akad a lejátszóm, de aztán hamar ráeszméltem a dologra és ültem tátott szájjal. Még egy fél napon keresztül a néző is éppen olyan élesen hallja a körülötte levő apró zajokat, mint India - számomra ez volt az egyik legjobb élmény a film nézése során, hogy utána elmentem boltba, és hazafele megálltam, mert hallottam susogni és recsegni egy olyan fát, ami mellett naponta többször is eljövök, és eddig sosem hallottam a törzs ropogását. A hangok, a zene, az egész olyan csodálatosan van megcsinálva, hogy csak nézünk és hallgatunk. Az időrend pedig... ide-oda ütődünk az időben, nekimegyünk minden percnek, és visszapattanunk egy előző percre, a képek csodálatosan vannak összevágva, és csodálatosan össze is zavarodunk, de a legjobb értelemben. Bámulatos, imádom az ilyen filmeket, amikben - nem tudom szebben mondani - meg van baszva az időérzékünk. És az is bámulatos, ahogy az apró jelenetek ráerősítenek a film hangulatára, a borússágra, és itt csak olyanokra kell gondolni, hogy Charlie kint hagy egy ernyőt Indiának. Senki soha nem mosolyog a filmben, legalábbis nem őszintén, minden mosoly egyféle grimasz, és ez is csodálatosan rámutat a film hangulatára. Úgy játszik a film az ember érzéseivel, mint a macska a zsákmány egérrel.

Hogyha nem jött volna le egyértelműen ebből az írásból, akkor konkrétan rátok parancsolok: most menjetek megnézni! Most!