Hejj, de rég tervezem már ezt a bejegyzést! Konkrétan azóta a nap óta, amikor is egymás után futottam bele olyan bejegyzésekbe, hogy tizenhárom éves kislányok oldalakat írtak arról, hogy milyen rossz/káros/paraszt dolog cigizni, és hogy mindenki monnyon le szokjon le. Sajnos ezeket a bejegyzéseket nem találtam meg ma este, pedig érdemes lett volna, akkor kijelentésekre lebontva válaszolgattam volna a nagy okosságokra. (Álljunk meg egy pillanatra: elég ilyen cikk van az interneten, talán ez a válaszolgatós ötlet mégiscsak sikerülni fog.)
De még mielőtt belevágnék: mindenkinek megvan a joga a véleményformálásra, mindenkinek megvan a joga ahhoz is, hogy elítélje a cigarettázókat, és eszemben sincs bárkit is rávenni a dologra! Egy szóval sem állítom, hogy nem lassú öngyilkosság, azt pláne nem, hogy mindenkinek cigiznie kellene, mert akkor lenne jó világ... Nem. De hogyha én elférek mások szokásaitól - akkor igenis, szeretném, ha mások sem próbálnák megmondani nekem, hogy én mégis mit akarok. A cigi-ellenes protestálásoknak persze van értelmük, és valószínűleg eredményük is azoknál, akik azért cigiznek, mert menő, vagy mert unatkoznak, vagy neadjisten nincsenek tisztában a káros hatásokkal... De ezt nem kell, nem szabad, nem lehet mindenkire ráhúzni. És most, hogy ezt ilyen szép rendezetten és összedetten megfogalmaztam (nem), belevágok a lecsóba. (Tudom, ezért kapni fogok hideget-meleget, de ez csak az én meglátásom, az én véleményem, az én tapasztalataim. Pont.)
Szóval lássuk, miért cigiznek a fiatalok az internetes portálok szerint (ó, ez izgalmas lesz!), valamint milyen "mellékhatásokkal" jár a dolog.
1. Azért cigizel, mert menő
Háh! Ennek bizonyos vonatkoztatásait aláírom - tény, hogy vannak olyan fiatalok, akik azért gyújtanak rá, hogy megmutassák, ők is vannak olyanok, mint a többiek, vagy hogy éppen rájuk nézzen fel a fél suli, mondván, hogy mennyivel felnőttebbek... Bullshit. A normális tinédzserek 1) nem akarnak menők lenni, és ha mégis 2) tudják, hogy a cigitől nem lesznek azok. Aki mégsem tudja, annak az életében olyan problémák rejtőznek, amelyek mellett a cigaretta ténye eltörpül - alapból egy ferde világszemléletük van, hiszen számukra a "menőnek lenni" az életcél. És ez, valljuk be, azt jelenti, hogy nem csak a cigizés terén vannak velük problémák. Én 14 voltam, amikor először rágyújtottam (mivel évnyertes vagyok, ez azt jelenti, hogy 9.-es, első éves gimis), és azóta nem is igen tettem le. Meg sem fordult a fejemben a menőzés, magasról tettem rá, amúgy is én voltam a tipikus "furcsa lány". Viszont nemcsak megnyugtatott (elég sok stresszfaktor volt az életemben akkoriban, nem volt egy mintapélda), de inspirált is - és tudom, hogy első pillanattól fogva nagy szerepet játszott a dologban a cigarettázás "anatómiája", folyamata: a mozdulatok, a füst. Akkoriban még nem voltam rászokva a cigire, néha, ha jól akartam érezni magam, rágyújtottam és figyeltem a füstkarokat (ilyenkor általában beütött valami irodalmi ihlet), de akkoriban le se vettem tüdőre. Két évig narancs Pall Mallt szívtam, aztán ugrásszerűen csesződött el az életem, én meg ugrásszerűen, egyik napról a másikra álltam át a piros Marlboróra. Ekkor már tényleg azért cigiztem, mert szükségem volt rá: megnyugtatott, tényleg, és hiába mondják sokan, hogy ezt csak bemeséljük magunknak... Igen, lehet, hogy csak egy köztudatba beivódott kollektív placebo-effektus az egész (hű, de szépet mondtam), de jobb egy ilyen kétségbevonható vigasz, mint semmi vigasz egyáltalán. 

Azt így az elején elmondom, hogy tudni kell rólam, hogy imádom Woody Allent, éppen ezért nem tudok, egyszerűen nem tudok teljesen objektív lenni - a film egyes "hibáit", csúszásait elintézem azzal, hogy "de hát ez tipikus Woody Allen". És bár sokan mondják, hogy hiába, kiöregedett, nem tud újat mutatni - ez nem feltétlenül baj, én meg tudom nézni ugyanazt a sztorit negyvennégyszer különböző csomagolásban.
Hogy az általánosságokkal kezdjem: a filmnek csodálatos kicsi hangulata van, csepeg belőle a bohémia (a legjobb értelemben), és Barcelona egy gyönyörű város! Azelőtt nem igazán foglalkoztam a spanyol/katalán kultúrával, tudtam, hogy vannak nekik szép kicsi dolgaik, de soha nem merültem el mélyebben a dologban, sosem érdekelt annyira. Ezután a film után kezdtem egy picit tüzetesebben utánanézni a spanyol és katalán kultúrának, mert gyönyörű kicsi részleteket kaphatunk belőle a filmen keresztül. És persze ott van az az életérzés: a könnyedség, már-már könnyelműség, ahogy Cristina beleveti magát az életbe, a két festő igazi, spanyol erotikával és dühvel fűtött kapcsolata (ami klisésnek hangzik, de a filmben nem tűnik annak, higgyétek el), Vicky karaktere, aki végül beadja a derekát az életnek... És az egész életfelfogás, a bohém életművészet, ami körüllengi a film majd' minden kockáját. És az a sok bor, God! Ha szeretitek a bort, mindenképp egy pohár vörössel nézzétek meg a filmet.

SPOILER! A film alapvetően három emberről szól: Vicky-ről, aki egy komoly, határozott, meggondolt, már-már földhözragadt nő, aki hozzámenni készül a tökéletes férfihoz (aki, bár unalmas és golfozik, egy biztos, biztonságos pont); Cristináról, az eleinte megnyilvánulni képtelen művészlélekről, és Juan Antonióról, aki egy igazi spanyol művész-macsó. És persze, ott van a Penelopé Cruz által játszott Marie Elena - aki a NŐ maga, nagybetűvel. A két barátnő, Vicky és Cristina néhány hónapra Barcelonába repül, hogy ott töltsék a nyarat, itt ismerkednek meg Juan Antonióval, akinek gyakorlatilag az első mondata az, hogy meghívja őket egy "orgiára" (persze, ennél sokkal romantikusabb és elegánsabb dologról van szó, idézem: "körbeviszlek titeket a városban, jókat eszünk, jó borokat iszunk és szeretkezünk". És bár a film legelső kockáiban a narrátor által szinte teljesen körvonalazódik a két nő közti alapvető különbség, ennél a résznél ez még hangsúlyosabb lesz: a felelőtlen, pillanatnak élő Cristina kapna az alkalmon, de a konzervatívabb, komolyabb Vicky szerint teljesen hülyeség. Persze, aztán mindketten Juan Antonióval tartanak, és elkezd formát ölteni az ultimate szerelmi fonalcsavargatás: mindkét nő szerelmes lesz belé, és kialakul egy olyan szerelmi háromszög, ami olykor széthull, majd ismét összeáll, más elemekkel egészül ki... Nagyon szépen körvonalazódik az emberi természet, mindkét embertípus (Vicky és Cristina) hozzáállása a szerelemhez, és az is, ahogy ez a hozzáállás megváltozik, átalakul. 

A kedvenc karakterem, nem véletlenül, Marie Elena, Juan Antonio ex-felesége, aki egy öngyilkossági merénylet után hirtele ismét felbukkan Juan Antonio, és így Cristina életében is, és egy egészen más szerelmi háromszög alakul ki hármuk között. Marie Elena karaktere - talán Penelopé Cruz miatt is - az igazi, nagybetűs Nő, a szenvedélyes, harcias, végletekbe eső igazi művészlélek. És, szerintem ő az, aki tényleg a hátán viszi a filmet - hiszen a megjelenéséig, bár minden gyönyörű, de talán túlságosan klisésen romantikus, csendes, viszonylag békés, a szereplők magukban szenvednek - Marie Elena karaktere hirtelen életet és energiát hoz a filmbe, kiabál, veszekedik, sír, kést-fegyvert szegez másoknak és önmagának...  És bár Allen bő kézzel osztja a sztereotípiákat, Marie Elena egy nagyon jól eltalált sztereotípia. És a festmények... Imádom a filmbeli festményeket.
SPOILER VÉGE. Annak ellenére, hogy a film sztorija itt-ott unalmas, és egy picit olyannak is tűnik néha, mintha egy negyvenéves megkeseredett feleségeknek írt szerelmi regény lenne... A hangulata csodálatos, és az üzenete is: az élet lehet, hogy szar, lehet, hogy nem leszel soha boldog - de az élet több, mint a személyes elégedettség.

Hát ez egy ilyen vegyes bejegyzés lesz, mindenből egy kicsi, mert nem látom értelmét mindnek külön posztocskákat írni három szóval.

Ők itt a tegnapi szerzeményeim, amikor is bementem a városba borozni - de végül a borra szánt pénzemet erre a két szépségre költöttem (tapsoljatok meg). Már régóta keresek egy ilyen gallért, de nem voltam hajlandó Kolozsváron egy vagyont adni érte - jól is tettem, mert itthon jóval olcsóbban hozzájutottam. Nem éppen olyan, mint amilyet szerettem volna, de befogom a számat és örülök neki. A fülbevaló-vásárlás állandó feladat, mert elhagytam a fülbevalóim felét, és szükségem van újakra.

Sosem szerettem higiéniai cikkeket megosztani a haul-posztokban, de őket muszáj volt lefotóznom, annyira jól néznek ki egymás mellett! Hát nem? A dezodor valami no-name dolog, olcsón, a tusfürdő meg Dove - de hát látjátok, na -. A Dove az a márka, ami a legjobban beválik nekem, legyen szó bármiről, aminek köze van a bőrömhöz.

Hm, elég unalmas vagyok mostanában. De kivasaltam a hajamat! Ilyesmit egy éve nem csináltam, és akkor valahogy szörnyűre sikeredett, de most nekifutottam még egyszer. És bár nem fogok rászokni a dologra, de azért viszonylag elfogadható lett az eredmény. Ó, és így a képeket nézve - megint fogytam! Szuper. (Elvből nem állok rá a szobamérlegre, sose tudom, hány kiló vagyok - meg, hogy őszinte legyek, nincs is mérlegünk, anyukám nagyon haragszik rájuk.)

Life lately. Az állandó stresszt sajnos nem tudtam lefotózni, és az angol Listening feladatokat sem...

(Majd lesz szöveges is, csak még meg kell rágnom.)

Gyorsan megírom ezt a bejegyzést, amíg még többé-kevésbé aktuális.

A Skins első, két epizódból álló fejezete a "Fire" címet kapta, de hogy őszinte legyek, egy cseppnyi parazsat sem fedeztem fel benne. Sokkal inkább ólmot, vasat, valami hideg fémet. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem imádtam a részeket!
Mindig is Effy volt a kedvencem, az első felbukkanása óta, azóta, hogy Michelle megkérdezte tőle, hogy "Soha nem kérdezik meg, hogy miért nem beszélsz?". Szóval repeső szívvel vártam az új évadot, hogy újra láthassam Effy-t.
Talán elsőnek érdemes néhány szót ejteni a képi világról. Hihetetlenül letisztult, világos, gyönyörűek a fények, sok a közeli, a makró random dolgokról, a mozgások lassúak, a kamerák csodálatosak. A képi világon látszik a leginkább, hogy a sorozat felnőtt: nincs többé zajos, összevágott intró, nincsenek gyorsan villogó bulijelenetek (lassan villogóak mondjuk igen, de teljesen másképp néznek ki). Ugyanez jellemző Effy karakterére is, én csak ámultam tátott szájjal 1, a ruháin, 2, Kaya színészi képességein, 3, azon, hogy egyre jobban hasonlít Eva Green egy kevésbé furcsa változatára. Mind Effy, mind Naomi azt a jövőképet teljesítette be, amit az ember elképzelt nekik - bár egy ideig hittem abban, hogy Effy összetört végérvényesen, de persze nem - nem olyannak ismertük meg az első két évadban. SPOILER! Ami Naomit illeti... Nemrég beszéltük meg a legjobb barátnőmmel, hogy a Skins nem is lenne hű önmagához, ha minden évadban nem nyírna ki legalább egy karaktert. Lévén ez az utolsó évad, én azt mondom, több halálra is számíthatunk. Szerencsére Naomi sosem volt a szívem csücske, bár a szarkasztikus beszólásait mindig imádtam.
Effy-t nézve (mert végülis ő a főszereplő, mondhatunk bármit) rájöttem, hogy hiába is tűnik úgy, hogy megváltozott: valójában egy pillanatra sem. Azt a veszélyt, amit azelőtt életének minden felelőtlen lépésével vállalt most a munkájában találja meg, és meggondolatlanul ugrik bele egy olyan kapcsolatba, aminek nem lehet jó vége. (Nem is lesz, a főnöke éppen azt csinálja vele, mint amit ő tett mindenkivel azelőtt, sőt, ebben az évadban Dommal is.) Én valójában örülök, hogy nem sikerült egy karakterfejlődést felmutatnia, mert éppen ezek a tulajdonságok azok, amelyek által teljesen azonosulni tudtam és tudok vele.
A befejezéssel kapcsolatban mindenki fel van háborodva, de szerintem tökéletes úgy, ahogy van. Teljesen a nézőre van bízva a történet vége, így a készítők sem vállaltak túl nagy felelősséget (okos, okos), és a néző is amellett a megoldás mellett dönt magában, amit még képes elviselni. Ha nem tudja feldolgozni Naomi halálát, akkor ügyesen bemeséli magának, hogy lehet, hogy nem is halt meg. Effy-ről meg... én biztos vagyok abban, hogy ha a karaktere valós lenne, kijönne a börtönből, és folytatna mindent úgy, ahogy abbahagyta. Imádtam, ahogy mosolygott a végén - az volt az érzésem, hogy amellett, hogy megbékélt a sorsával, még mindig a kezében tartotta a történteket. És ez a mosoly szépen visszautal Effy azelőtti szerepére - ez az a mosoly, ami az összes évadon végigvonul, ahogy az anyja mondta: When I finally found her she just smiled. You know, that Effy smile that means "you don't know me at all, you never will".